3. fejezet

Mire észbe kaptam, már kiléptünk a teremből, és máris ballagtunk tovább a következő osztályba. Láttam, hogy a padok csoportba vannak rendezve, kettő egymás felé fordítva alkotott egy tömböt. Pontosan, mint nálunk, elsőben, egy természetismeret órán. 

Nem tudom, miről tanultunk azon az órán. Bizonyára közrejátszott ebben az a tény, hogy egyáltalán nem figyeltem oda, hanem valami egészen mással foglalkoztam. Azt se tudom, hogy ki ült mellettem. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy kit láttam magam előtt. Milánt.
Sosem szerettem a természetismeret órákat, legtöbbször nagyon untam őket. Egyedül. De akkor, abban az órában társaságom akadt, mivel összetolták a padokat. Nekünk valamilyen csoda folytán Milán és a padtársa jutott.
Jól elszórakoztunk. Az akkori padtársam mondott valamit, ami akkor bizonyára viccesnek tűnhetett, ezért sokat nevettünk. De a tanár csak engem állított fel. Tipikus.
Mindig is eminens voltam, nem csoda, hogy rosszul ért a dolog. A két lány lapult tovább. Erre a fiú fogta magát és felállt, miszerint ő beszélt hozzám, ő nevettetett meg, őt büntessék, ne engem. Nem az én saram, hanem az övé. Pedig nem ő is tehetett róla. A reakciók ezután homályba vannak burkolva, csupán ez maradt meg. Akkor nem is igazán törődtem a dolog ezen részével, mert teljesen letaglózott az igazságtalanság, miszerint csak engem szégyenítettek meg az egész osztály előtt, bezzeg a többiek simán megúszták. Ráadásul Patrik is piszkált miatta. Egyszóval nem köszöntem meg neki, hogy magára vállalta a felelősséget. Pedig meg kellett volna.
Talán túlságosan is sok minden halmozódott fel az idő során, amit meg kellett volna tennem, de nem tettem, dolgok, aminek a megköszönése járt volna neki. Dolgok, amik miatt távolabb kerültem nemcsak tőle, hanem az osztály nagy részétől. Talán, ha ezeket szem előtt tartom, minden másképp alakulhatott volna.
De úgy tűnt, nem zavarja, hiszen volt, hogy egymás mellett ültünk. Azt hiszem, még elsőben, és nagyon jóban voltunk. Erről tanúskodnak a régi, színes borítékba csomagolt kis születésnapi buli meghívók is, amiket ő írt nekem. Minden egyes ilyen eseményen ott voltam. Egészen kamaszkorunkig.
Bár rengeteget vitatkoztunk. Még azon is, hogy egy matekfeladatban hogy is kéne megmérni egy biztosítótűvel a tárgyakat. Mindkettőnk a saját igazához ragaszkodott, nem akartunk engedni a másiknak. Folyton azzal idegesített, hogy ellopta a hajgumim, aztán idétlenül körbe-körbe rohangált a teremben a szerzeményével. Mindezek dacára (vagy pont ezért?) barátok voltunk, magam sem értem, hogyan. Igaz, legtöbbször pár perc múlva újra szent volt a béke köztünk.
Másodikban az ebédlőben egymás mellé ültettek minket. Annyira zavarba jött (nem értettem, mitől), hogy miközben vizet akart önteni magának a kancsóból, az egészet ránk borította. Aztán folytatódott a további ügyetlenkedés azáltal, ahogy próbálta felitatni a kiömlött italt. Amikor az ebédlő lépcsőjén pedig sorban álltunk, engem szólongattak. Hátrafordultam, erre a barátja nekem lökte és közben cuppanós hangot hallatott. Erre megint teljesen elvörösödött és a fiút kezdte püfölni. Melyik kislánynak nem adna okot ez a reménykedésre? Abban az évben karácsonyi fellépésen vele táncoltam egy párban. A szüleim sokszor felemlegetik azt az eseményt, mert annyira boldogan, ügyesen és felszabadultan táncoltam, hogy be akartak íratni drámatagozatra. Mondjuk az összefüggést nem értettem, de lényegében mindegy volt. Nem is tudtam én soha táncolni, csak ő okozta nálam ezt a változást. Talán... akkor már tetszett nekem. Ki tudja?
Harmadikban minden ugyanúgy történt. Továbbra is nagyon jóban voltunk, néha együtt is tanultunk. Becenevet adott nekem, olyat, amin senki más nem hívott, csakis ő. Ettől különlegesnek éreztem magam egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy más lánynak is eltérő nevet ad, és úgy hívja. Egy táborral utaztunk el Ausztriába síelni, ami újabb kapcsolódási pontot jelentett. Olyan képek jártak az agyamban, hogy majd együtt sétálunk (majd, nagyobb korunkban) a jeges tó és a szökőkút mellett. Nem is kell mondanom: ez soha nem vált valóra. Csupán két évet voltunk így együtt síelni. Mi más síparadicsomokat mentünk felfedezni, amíg ők maradtak.
Negyedik osztályról két dolog maradt meg vele kapcsolatban. Amikor Szegeden voltunk kirándulni, leültünk a játszótéren libikókázni. Közben beszélgettünk és nagyon élveztem az egészet. Úgy tűnt, ő is. Aztán az anyukám odahívott magához, hogy vegyem le a farmerdzsekim. Mire visszaértem, egy csomó osztálytársunk tolongott a libikóka mellett, fel akartak szállni mellé, de ő engem várt. Láttam, hogy Szabolcs nagyon fel akart ülni, így hagytam érvényesülni, és arrébb álltam. Én már úgyis játszottam. De mégis... Milán csalódottan bámult utánam és leszállt a játékról. Lehet, hogy megbántottam, bár nem hiszem. Ez is csak egy dolog lett végül a sok közül, amit nem tudtam megérteni. Ezek után egy májusi kis táborozás alkalmával elmentem a faházuk előtt, erre kiugrott és elkezdte nekem énekelni (már amennyire éneknek lehetett nevezni...) az akkoriban nagyon populáris Mizu? című slágert. Biztos valami fogadás volt, ostoba játék, mint az is, mikor az ablakunkon bekukucskáltak, aztán elszaladtak, mikor megláttuk őket.
Ötödik... nos, abban az évben is valahogyan a barátságunkon kívül is a közelébe kerültem. Pontosan előttem ült. Méghozzá Encivel. Mivel a lány beszélt hozzám (elsőtől kezdve megszeretett, bár ez részemről nem volt kölcsönös), ezért Milán is gyakran hátrafordult, és velem együtt nevetett, ha Enikő valami emeletes baromságot tett vagy mondott. És hiába lettünk felsősök, továbbra is játszottunk. El kellett kapni a másikat, és egy homlokpacsit adni neki. Elfogadott fegyver volt még a kezünkön kívül a vonalzó, valamint a szemüvegtok is. Megjegyzem, egyikünk sem volt szemüveges, de rendszerint kölcsönkértük (az ő esetében elcsórta) okulárés barátainktól a tokot. Ez volt a mi sajátságos, visszagondolva igencsak gyerekes játékunk. Mégis, ha erre a játékra gondolunk, mosolygok, hiszen közben mindig jól éreztem magam. Ahogy a  közelében mindig is.
Remekül elvoltunk. Akkor már biztos voltam benne, hogy szeretem. Már amennyire egy tízéves kislány képes a szerelemre. Az ő kiszemeltjéről különböző pletykák keringtek. Nem törődtem velük. Egészen addig, amíg egy októberi napon tett kirándulás mindent megmagyarázott és az összes ezzel kapcsolatos kételyem elszállt.