Lassan lépegettünk, mintha valami gyászmenet lennénk, ami nem is állt olyan távol az eredeti céltól. Hiszen gyászoltunk. Gyászoltuk a sulit, a barátokat, az emlékeket és magunkat is. Elmegyünk, s most búcsúzunk. Eltemetjük ezt az időszakot.
Mivel a sor vége felé állítottak be, a legtöbben már beértek az épületbe, de én még mindig az udvaron toporogtam néhány másik társammal együtt.
- Jó legyél! - nyomott az arcomra egy-egy puszit még anyu, utoljára átölelt és lesimította a hajamat.
Ott álltam életem első évnyitó ünnepsége előtt, fehér ingben, fekete szoknyában - úgy, ahogy kell. Vártam már az iskolát, izgatott voltam. Bár ez betudható akár annak is, hogy az óvodát szívből gyűlöltem. Leginkább a társaságot. Meg a helyet. Meg úgy általában véve az egészet. Ám végre beállt a változás, és az általános iskolám udvarán gyülekeztem a nővérem és anyukám mellett. Akkor még nem igazán foglalkoztam a többi kisgyerekkel, nem igazán fogtam fel, hogy életem elkövetkezendő 8 évét velük összezárva fogom tölteni. Ki gondolt olyankor már arra?
A leendő osztályfőnököm azelőtt pár perccel szólt nekünk, hogy találjunk magunknak párt, mert hamarosan indulunk a templomba, ahol kezdődik az évnyitó istentisztelet, de anya - szokásához híven - még mindig maga mellett tartott, és milliószor megígértette velem, hogy vigyázzak magamra és figyeljek oda szépen.
Mire hajlandó volt elengedni, addigra szinte az összes többi gyerek kézen fogta a másikat és lassan bandukolni kezdtek. Akit először megláttam, az a sor végén állt. Ráadásul egyedül.
Odaszaladtam hozzá, és rám egyáltalán nem jellemző bátorsággal megragadtam a kezét, majd lóbálni kezdtem. Még most is emlékszem, hogy a hüvelykujján egy színes, vidám ragtapasz piroslott. A kisfiú először az összekulcsolt kezeinkre nézett le, csak aztán pillantott az arcomra. Elmosolyodtam, majd eszembe jutott, mire tanítottak a szüleim. Ha odamész valakihez majd az osztályban, ne felejts el bemutatkozni!
- Szia! Én Lina vagyok. Téged hogy hívnak?
- Milánnak - mosolyodott el végre ő is.
Ezzel be is végeztük a beszélgetést, csendben lépegettünk tovább, ezért hátranéztem, és láttam, hogy anyuék nagyon nevetnek valamin, de akkor még nem értettem, micsodán. Integettem egyet, mire hallottam, hogy valami olyasmit mond Laura, hogy lám, máris bepasiztam, az iskola legelső napján. Meg azt is, hogy kiszemeltem magamnak a fellelhető egyik leghelyesebb gyereket.
Na, igen. Igaza volt. Valahogy úgy, valami olyasmi történt ott először az iskola poros udvarán, mikor először találkoztam Bersenyi Milánnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése