Elhaladtunk az igazgatói iroda és a titkárság előtt, ahova nem mentünk be, de nyilván csak azért, mert a nagytiszteletű igazgatóhelyettes-asszony velünk vonult. Normális esetben egy iskolában az igazgató tölti be a legtekintélyesebb pozíciót. Na igen, ez egy másik dolog. Mivel a mi igazgatónk, Fekete Bertalan komolyan nagyon jófej, így lassan kezdi átvenni a totális irányítást az a hárpia igazgatóhelyettes. Sajnos sokan úgy értelmezik Berti bácsi viselkedését, hogy túlságosan laza meg lepaktál velünk, diákokkal, túl haverkodós (ami persze túlzás), ezért a vezetést is ilyen félvállról veszi. Pont ellenkezőleg. Szerintem mindig azt nézi, mi jó nekünk, és annak ellenére, hogy jóban van a tanulókkal (akik mindig fegyelmezettek, ha jelen van és tényleg tisztelik), az iskolát is teljesen normálisan képviseli. Szóval nem értem, miért ismerik el jobban Nóra nénit vezetőnek, de talán egyszer majd másképp lesz. Bár azt már nem fogom tudni.
Kicsit elkanyarodtam az eredeti témától. Az igazgatóhelyettes keménykezű, merev és nem kerüli el a figyelmét semmilyen aprócska csíny vagy kihágás. Teljesen úgy is viselkedik, mintha ő lenne az intézmény feje. Mostanában teljesen beleringatta magát abba a hitbe, hogy ez a legjobb iskola az országban, mert pár szakadt tévés ezt állította (na jó, nem voltak szakadtak, mert egy jelentős hírnevű tévétől jöttek levideózni a mi kis kiváló iskolánk életét, de bekajálták ennek az elvetemült nőnek dumáját, szóval nem egy szimpatikus társaság) és erről csakis ő tehet. Annak érdekében, hogy ezt a látszatot fenntartsa, mindenféle programot meg kirándulást szervez nekünk pályázati pénzekből, de igazából imádja minden egyes alkalommal az orrunk alá dörgölni, hogy "milyen hálátlan társaság! Fent voltam hajnali négyig, és a pályázatot írtam, hogy kipróbálhassátok a lovaglást! És ti ezt úgy háláljátok meg, hogy mellédobáljátok a szemetet és összekenitek a falakat!" Ki mondta, hogy mi akarunk ilyen programokat? Nekünk akkor délutáni óráink vannak, amiket persze el kell halasztani, hiszen ez a közösség meg lehetőség sokkal fontosabb, mint hogy sikeresen letegyük mondjuk a zenei alapvizsgát.
Egyszóval az utóbbi időben már csak arra használták a kirándulásokat, hogy lekötelezettekké tegyenek minket, és nem azért, hogy jól érezzük magunkat. De régebben, ötödikes korunkban még voltak valóban jó alkalmak, amiket nem (az akkor még nem totális diktatúrára törő) Nóra néni szervezett, hanem pár kedves, figyelmes tanár, akiknek tényleg az volt a céljuk, hogy egy kicsit felpezsdítsék a hétköznapokat. Ide az jött, aki szeretett volna, nem ráparancsolás szinten ment a dolog, hogy "már pedig ez kötelező!".
Az ilyen kirándulások közé tartozott az egykori matektanár által szervezett budapesti kirándulás, ami egy napig tartott, igazán jó programtervvel. Tetszett az ötlet. Jelentkeztem. Később úgy gondoltam, talán jobb lett volna, ha mégsem teszem.
Aznap, október 19-én, 7 órára volt szervezve az indulás. Elveszett voltam, mert egyrészt egy kis ötödikest mindig megrémít a sok nagy gyerek, másrészt az osztályunkból szinte csak fiúk jöttek, a lányok közül pedig hárman: a művészlélek Saci, az énekes Dominika és én. Velük nem voltam különösebben jóban, de azért megbeszéltük, hogy a buszban hátra ülünk vagy ha ez nem jön össze, akkor legalább egymás közelébe. Na, ebből se lett semmi.
Ahogy a buszra felszálltam, Saciékat máris szem elől vesztettem, de nyilvánvalóan cseppet sem hiányoztam nekik. Letelepedtem egy üres helyre a busz elejébe. Az előttem lévő ülést pár pillanattal később pedig Patrik foglalta el. Milánnal. Már kezdtem volna örülni az egyik fiúnak, a másiknak meg kétségbeeesni, amikor az egyik tanár átkalauzolt a buszt hátuljába, egy hatodikos mellé. Mert nem volt párom. Képes volt bevinni a "nagyok" társaságába, akik jól eldumáltak, poénkodtak, röhögcséltek, én meg csak ültem, mint valamit kuka, és meghúztam magam, miközben a jó kis helyemre gondoltam, amit elvesztettem.
Aztán annak a tanárnak bizonyára valahogy beütött a felismerés, hogy nem volt ez túl jó ötlet, úgyhogy visszatett a busz elejébe. De nem az elsőnek elfoglalt ülésre, hanem arra, ami Milánék mögött vagy két-három sorral volt, mellém meg egy morcos b-s fiú került. Remek volt.
Akkor megtanultam, hogy minden kirándulásra találjak egy - ,de inkább kettő - biztos partnert, nehogy megint full csöndben kelljen végigülnöm egy hosszú, háromórás utat. Többnyire az ablakon bámultam ki vagy előhalásztam a tesómtól kölcsönkért MP3-at, és zenét hallgattam.
Egy idő után meguntam, szóval hátrafordultam, ahol két osztálytársam, Boti és Csani ült. Csani csak bambult, a másik fiú pedig az ülésemnek hajtva a fejét sóhajtozott.
- Nagyon szenvedsz? - mosolyogtam.
- Ja - fújta ki a levegőt. - Olyan hosszú ez az út! Csani meg folyton csak ezt csinálja - mutatott a srácra, aki éppen a villanykapcsolót vizsgálgatta figyelmesen.
- Én is unatkozom - bólintottam, majd halkabban hozzátettem. -, de te legalább azzal ülsz, akivel akarsz.
- Igaz - vigyorgott a b-s ülését fikszírozva.
Ezután jót beszélgettünk, és néha Csani is be-bekapcsolódott, miután minden egyes szegletet végigtanulmányozott a buszon. De ő már akkor is ilyen volt.
Az elöl ülő fiúk hangoskodtak és Patrik szokás szerint nem fért a bőrébe. A tanárok egy ideig próbálták csitítgatni, de később úgy döntöttek, mikor teljesen elfajult a helyzet, hogy még előrébb ültetik, maguk mellé, hogy szem előtt tarthassák. A b-s fiú örült, és valami olyasmit mondott, hogy átülhet akkor a Milán mellett megüresedett helyre. Én is pontosan ugyanezt gondoltam. Persze a tanárok a srácot ültették oda, és nem engem. Mellém egy negyedikes, aranyos lány, Rozi került (akinek a helyére Patrikot ültették), aki az óvodatársam volt. Vele jól szót értettem és jól elbarangoltunk együtt a főváros nevezetességeiben. A kirándulás fő úticélja a Csodák Palotája volt. Jól szórakoztam, mert vezettem olyan kocsit, aminek háromszög alakú kerekei voltak, tricikliztem drótkötélen, fakírágyon feküdtem, szóval élveztem a játékokat. Második állomásunkként a Láthatatlan kiállítást látogattuk meg, ami szintén tetszett. Egy biztos: átéreztem a vakok helyzetét. Elég félelmetes volt, hogy nem láttam semmit, mégis tájékozódnom kellett abban a sötét világban. Örültem, hogy a szemeim épek és egészségesek. Ezután már indultunk is volna haza, de a jármű valahol máshol parkolt. Amíg a buszra vártunk, a barnára színeződött éjszakai eget bámultuk néhányan, miközben a fizikatanár kiselőadását hallgattuk ennek okairól és Budapest kissé tarthatatlan szennyező helyzetéről, a többiek pedig kergetőztek. A kettő végülis majdem ugyanaz. :)
Mikor megérkezett a busz, gyorsan felszálltunk, aztán a visszafelé vezető úton szinte mindenki, köztük Rozi is elaludt. A buszvezető lejátszott nekünk egy vígjátékot, amit Milánék csoportja unalmasnak talált, ezért témázgatni kezdtek. Mi másról, mint a szerelemről. A mögöttem lévő Csani és Boti is húzta a lóbőrt, pedig velük szívesen beszélgettem volna. Összességében jól elvoltunk úgy hárman.
Nem maradt így más választásom (a filmet én is pocséknak találtam), mint meghallgatni a szerelmi ügyeket. Nem mintha hallgatóztam volna, pusztán olyan hangosan beszéltek, hogy könnyűszerrel minden hangot pontosan értettem. Meglepő volt számomra, hiszen abban a hitben éltem, hogy tízéves fiúk nem beszélnek az érzelmeikről. Sőt, a legtöbbnek nincs is. Alaposan meglepődtem, mikor kiderült, hogy a másik osztályt látogató Viktor belehabarodott a sportos Dalmiba. Egy ideig csámcsogtak ezen a tényen, majd azt a fiút vették célba, aki engem érdekelt. Páran azt tárgyalták, hogy tudják, ki az. Hevesen dobogott a szívem. Szerencsétlenségemre nagyjából hármuknak fogalmuk sem volt róla, ki az. Így találgatni kezdtek. Viktornak evidensnek tűnt, hogy Dalma az, de Milán nemet mondott erre a tippre. Ugyanúgy, mint Martinára. Erika neve következett. A csinos, sportos, közvetlen, populáris Erika. Csend telepedett a busz elejére. Valószínűleg akkor bólintott. Aztán felharsant a népszerű Ádám kiáltása: "És akkor mi van, ha Eri tetszik neki?" Nyilván a fiúk néhány vállveregetés után szembesítették azzal, hogy semmi esélye nála. Akkor megdermedtem. Nem tudtam szólni. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Kiszáradt a torkom, szédültem, s úgy tűnt, mintha valaki a mellkasomon ült volna és összefacsarta volna a szívem. Ha eddig lett volna, most minden kétségem elszállt afelől, hogy szeretem-e.
Innentől fogva nem tudott érdekelni a társalgás. Csak haza akartam menni és jól kisírni magam. Bámultam ki az ablakon és arra gondoltam, milyen jó annak, aki alszik és nem tud semmiről. Tulajdonképpen a fiú a mai napig szereti őt. Ő az a hűséges típus. Én pedig a mai napig nem tudok rájönni, mit eszik annyira azon a vihogós, ostoba, irritáló lányon, akit inkább neveznék "csajszi"-nak...
Lényegtelen, ezen már nem változtat semmi, de akkor a torkomat a sírás fojtogatta, és alig bírtam elhinni, hogy pont Erikát szemelte ki magának. Soha nem beszélt vele. Legalábbis akkor. Egyre csak az járt a fejemben, hogy miért pont ő? Miért nem én? Én, akivel egy csomót beszél, hülyéskedik, és egyáltalán nagyon jóban van.
Bár az idő nem telt gyorsabban, ahogy kívántam, de rövid időn belül megérkeztünk az iskola elé. A buszt fényár borította. Mindenki ébredezett, nyújtózkodott, összeszedte a dolgait, és felkászálódott. Én még mindig totális sokkban, magam elé meredve felálltam, és beálltam a lefele igyekvők sorába. Egyszer csak éreztem, hogy egy kéz csattan a homlokomon. Lassan hátrafordultam. Szembesültem Milán várakozó arckifejezésével és széles mosolyával, összetalálkozott a tekintetem a boldog, csillogó, várakozásteljes pillantásával abban az összetéveszthetetlen tengerkék szemeiben. De akkor nem tudott meghatni. Bizonyára szemrehányóan nézhettem, mert elkezdett magyarázkodni, hogy nem is ő volt, hanem Viktor, aki szintén várakozva vigyorgott a válla mögött. Nagyot nyeltem és azon tépelődtem, sikítsak vagy kiabáljak. Vagy egyszerre mindkettőt.
Végül felülkerekedtem az érzelmeimen, és egyszerűen, higgadtan homlokon csaptam, ami legalább minimálisan enyhítette a bennem lévő feszültséget. Nem játékból tettem. Semmi kedvem nem volt többé a hülye játékaihoz. Amik rólunk szóltak. Kettőnkről.
Leszálltam, vagyis jobban mondva lerohantam a buszról. Gondoltam, ha megszabadulok az emlék helyszínétől, akkor az érzéseim sem lesznek ilyen intenzívek. Beszívtam a friss levegőt, majd gyorsan megkerestem a szülők között anyut. Belebújtam a karjaiba és elvesztem az ölelésében. Legszívesebben sírni kezdtem volna, de tartottam magam. Eljátszottam a boldog kislányt, aki jól érezte magát a kiruccanáson, és tényleg valódi élményeket meséltem, csak azt "elfelejtettem" közölni, hogy valami végleg eltört bennem, valami, amit nem tudok helyrehozni.
Mire hazaértünk, és lett volna lehetőségem egyedül, csendesen vagy akár hangosan kiadni, kisírdogálni a fájdalmam, már nem éreztem semmit. Nem akartam toporzékolni, hisztizni, bőgni. Ez mind eltűnt. Nem maradt bennem más, csak üresség. Rémesen kongó, fájó, maró üresség. Válaszokat kerestem. Miért csinálta ezeket, ha soha, semmikor nem érzett semmit? Miért?
Aztán már az sem érdekelt. Csak álltam csöndesen a tükör előtt magamat, a testemet, az arcomat vizsgálva, s azon morfondírozva, tulajdonképpen mi is a baj velem.
Két évvel később erre is megkaptam a választ. Személyesen attól a sráctól.
