2015. június 25., csütörtök

2. fejezet

Az emlék hatására mosoly ömlött szét az arcomon, és eszembe jutott, mennyivel jobb volt ártatlan kisgyereknek lenni. Most pedig problémás kamaszokká cseperedtünk. Rájöttem, hogy a kezdetek mindig sokkal szebbek a befejezéseknél, az első napok az utolsóknál. 
Mire idáig eljutottam gondolatmenetemben, addigra beléptünk az ajtón, és az első terem felé vettük az irányt. A gyerekek nyitott ajtóval és felállva vártak minket, így megadva a tiszteletet. Eszembe jutott, hogy ez volt az 1.a terme - a miénk. 

Félénken léptem át a küszöböt, miközben anya kezét egy percre sem engedtem el. Ő cipelte az új tankönyvekkel, füzetekkel teli hátizsákom és tornafelszerelésem. Az évnyitó után elérkezett az első tanítási nap. Bár játékkal a hónom alatt, de akkor már ténylegesen és visszavonhatatlanul iskolás lettem. 
 - Jó napot kívánok! - sietett oda hozzánk a tanár. - Mi már találkoztunk. Nándorné, ugye?
 - Jó napot! Igen, de hívjon csak Ilonának - mosolygott anya. - Ő pedig itt a lányom, Lina. 
 - Ó, igen, láttam az évnyitón, meglepően jól viselkedett, egy szava nem volt - bólintott, majd rám pillantott. - Éva néni vagyok, én foglak tanítani egy ideig. Figyelj, van a falba fúrva fogas, és mindegyik felett áll egy név és az óvodai jel. Keresd meg a sajátod a jel alapján, oda leteheted a pakkodat!
Rövid keresgélés után rábukkantam egy katicára. Ráböktem. 
 - Ez az enyém!
 - Ó, nem-nem, ez egy fiúé, mert zöld, látod? Pirosat keress! - szólt Éva néni. Hamarosan meg is találtam az enyémet. Mint utólag kiderült, Csaninak is katica volt a jele, és talán ennek köszönhetően fonódott össze valamilyen furcsa módon az életünk ebben a 8 évben. - Most menj csak, keress egy szimpatikus helyet is magadnak!
 - Rendben, megyünk - szólt anya, és szemlélgette a terepet. - Mit szólsz az ablak mellett, a harmadik sorban, ott?
 - Jó lesz - biccentettem egy aprót. - De miért nem előrébb? 
 - Az elsősorban látod azt a fiút? Kenderki Patrik. Vad gyerek. Nem akarom, hogy a közelébe menj. 
 - Honnan tudod, hogy rossz? - értetlenkedtem.
 - Az egész város ismeri. Nagyon rossz híre van. Levágta szinte az egész haját az egyik óvó néninek meg hasonlók.
Elborzadtam. Elvégre a felnőttek sebezhetetlennek tűntek akkoriban. 
 - Akkor tényleg jó lesz ez - simítottam meg a pad tetejét, majd leültem a székre. Közben anya kipakolta a tanszereim a padba.
Rövid időn belül érkezett egy másik lány az anyukájával, és a mellettem lévő helyet pécézte ki magának. Leült, egymással szembe fordultunk, és néztük egymást addig, amíg anya a fülembe súgta az új szabályt:
 - Mutatkozz be!
 - Szia, Lina vagyok.
 - Én Enikő. De hívhatsz Encinek.
Mint Milán esetében, vele is ezen a ponton befejeztük a társalgást, amíg a tanóra el nem kezdődött.  
Meg kell mondjam, kissé csalódott voltam, mert azon az első napon semmit nem tanultunk. Persze, a tanárok és az osztálytársak nevein, óvodai jelein (amit máig nem értek, miért beszéltünk meg) kívül. De komolyabb kihívásra számítottam azok alapján, amit eddig hallottam arról a bizonyos, különös iskoláról. 
Kaptunk egy színezőt, amin egy nagyobb fiú kézen fogta a kisebbiket, hátán táskával. Nyilvánvalóan az iskolába kísérte a báty az öccsét. Az elkészült lapokat kitűzték a terem hátsó falán lévő nagy parafatáblára, amin a Munkáink felirat állt. Meglepődtem, hogy ahhoz képest, hogy csak egy színezőről volt szó, nem mindenkinek lett szép az eredmény. 
Időközben mindenki kitette a pad tetejére a magával hozott kis játékot. Aznap én egy plüsscsigát vittem, aminek hátán zöld háza volt. Megdicsérték. 
Emlékszem, milyen viccesek lehettünk egy kívülálló számára, amikor még alig ismertük egymást, már elfelejtettük, ki kicsoda, s hova is tartozik. Ugyanis ha a mosdóban összefutottunk más lányokkal, a kézmosásnál mindig ismétlődő kérdés volt, hogy "A-s vagy b-s vagy?". Aki kedvesnek tűnt, arról általában kiderült, hogy igen, hozzánk jár, a-s. Nos, ez a felállás pár évvel később cseppet megváltozott...
Enikőn kívül hamar összebarátkoztam a mögöttünk ülő szőke és sötétszőke hajú lánnyal, Biankával és Bernadettel. A fiúk közül Milánnal beszéltem pár szót, de később a magas, tejfölszőke hajú Zsombival voltam többet.
Ha a szüneteket nem barátkozással töltöttem, akkor Encivel beszéltem a megjelent 12 táncoló hercegnő című meseről. Lenyűgözte, hogy engem majdnem úgy hívnak, mint az egyik legkisebb hercegnőt, Lillát.  Az iskola befejeztével pont a mesét játszottuk el az udvaron, amíg a szüleinkre vártunk. Azt játszottuk, táncolunk, viszont Enikő  mindig valami más szereplő nevén szólított, amit nem értettem, mert ő végig Lilla maradt. Pedig az én nevem sokkal jobban hasonlított hozzá és nagyon szerettem a karaktert. 
Hamarosan azonban megjöttek a szüleim. Anya és apa. Együtt. 
Nagyon megörültem. Feléjük futottam, s csak sebtében köszöntem el a padtársamtól. Anyáék magukhoz öleltek, megpuszilgattak, és apa felvett a nyakába, úgy vitt haza. Imádtam ott ülni. 
Bár az is lehet, az egész nem is így zajlott. Elvégre olyan régen történt, és olyan kicsi voltam.
De szeretném elhinni, hogy emlékezetem nem csal, és akkor valóban és igazán szerettek azok a gyerekek, akik kamaszokként többségükben megvetettek, kihasználtak, kigúnyoltak, egyszóval sokszor fájdalmasan, mélyen megbántottak. 
Igen, valóban jól esne elhinni.

Az első iskolai nap után


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése