3. fejezet

Mire észbe kaptam, már kiléptünk a teremből, és máris ballagtunk tovább a következő osztályba. Láttam, hogy a padok csoportba vannak rendezve, kettő egymás felé fordítva alkotott egy tömböt. Pontosan, mint nálunk, elsőben, egy természetismeret órán. 

Nem tudom, miről tanultunk azon az órán. Bizonyára közrejátszott ebben az a tény, hogy egyáltalán nem figyeltem oda, hanem valami egészen mással foglalkoztam. Azt se tudom, hogy ki ült mellettem. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy kit láttam magam előtt. Milánt.
Sosem szerettem a természetismeret órákat, legtöbbször nagyon untam őket. Egyedül. De akkor, abban az órában társaságom akadt, mivel összetolták a padokat. Nekünk valamilyen csoda folytán Milán és a padtársa jutott.
Jól elszórakoztunk. Az akkori padtársam mondott valamit, ami akkor bizonyára viccesnek tűnhetett, ezért sokat nevettünk. De a tanár csak engem állított fel. Tipikus.
Mindig is eminens voltam, nem csoda, hogy rosszul ért a dolog. A két lány lapult tovább. Erre a fiú fogta magát és felállt, miszerint ő beszélt hozzám, ő nevettetett meg, őt büntessék, ne engem. Nem az én saram, hanem az övé. Pedig nem ő is tehetett róla. A reakciók ezután homályba vannak burkolva, csupán ez maradt meg. Akkor nem is igazán törődtem a dolog ezen részével, mert teljesen letaglózott az igazságtalanság, miszerint csak engem szégyenítettek meg az egész osztály előtt, bezzeg a többiek simán megúszták. Ráadásul Patrik is piszkált miatta. Egyszóval nem köszöntem meg neki, hogy magára vállalta a felelősséget. Pedig meg kellett volna.
Talán túlságosan is sok minden halmozódott fel az idő során, amit meg kellett volna tennem, de nem tettem, dolgok, aminek a megköszönése járt volna neki. Dolgok, amik miatt távolabb kerültem nemcsak tőle, hanem az osztály nagy részétől. Talán, ha ezeket szem előtt tartom, minden másképp alakulhatott volna.
De úgy tűnt, nem zavarja, hiszen volt, hogy egymás mellett ültünk. Azt hiszem, még elsőben, és nagyon jóban voltunk. Erről tanúskodnak a régi, színes borítékba csomagolt kis születésnapi buli meghívók is, amiket ő írt nekem. Minden egyes ilyen eseményen ott voltam. Egészen kamaszkorunkig.
Bár rengeteget vitatkoztunk. Még azon is, hogy egy matekfeladatban hogy is kéne megmérni egy biztosítótűvel a tárgyakat. Mindkettőnk a saját igazához ragaszkodott, nem akartunk engedni a másiknak. Folyton azzal idegesített, hogy ellopta a hajgumim, aztán idétlenül körbe-körbe rohangált a teremben a szerzeményével. Mindezek dacára (vagy pont ezért?) barátok voltunk, magam sem értem, hogyan. Igaz, legtöbbször pár perc múlva újra szent volt a béke köztünk.
Másodikban az ebédlőben egymás mellé ültettek minket. Annyira zavarba jött (nem értettem, mitől), hogy miközben vizet akart önteni magának a kancsóból, az egészet ránk borította. Aztán folytatódott a további ügyetlenkedés azáltal, ahogy próbálta felitatni a kiömlött italt. Amikor az ebédlő lépcsőjén pedig sorban álltunk, engem szólongattak. Hátrafordultam, erre a barátja nekem lökte és közben cuppanós hangot hallatott. Erre megint teljesen elvörösödött és a fiút kezdte püfölni. Melyik kislánynak nem adna okot ez a reménykedésre? Abban az évben karácsonyi fellépésen vele táncoltam egy párban. A szüleim sokszor felemlegetik azt az eseményt, mert annyira boldogan, ügyesen és felszabadultan táncoltam, hogy be akartak íratni drámatagozatra. Mondjuk az összefüggést nem értettem, de lényegében mindegy volt. Nem is tudtam én soha táncolni, csak ő okozta nálam ezt a változást. Talán... akkor már tetszett nekem. Ki tudja?
Harmadikban minden ugyanúgy történt. Továbbra is nagyon jóban voltunk, néha együtt is tanultunk. Becenevet adott nekem, olyat, amin senki más nem hívott, csakis ő. Ettől különlegesnek éreztem magam egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy más lánynak is eltérő nevet ad, és úgy hívja. Egy táborral utaztunk el Ausztriába síelni, ami újabb kapcsolódási pontot jelentett. Olyan képek jártak az agyamban, hogy majd együtt sétálunk (majd, nagyobb korunkban) a jeges tó és a szökőkút mellett. Nem is kell mondanom: ez soha nem vált valóra. Csupán két évet voltunk így együtt síelni. Mi más síparadicsomokat mentünk felfedezni, amíg ők maradtak.
Negyedik osztályról két dolog maradt meg vele kapcsolatban. Amikor Szegeden voltunk kirándulni, leültünk a játszótéren libikókázni. Közben beszélgettünk és nagyon élveztem az egészet. Úgy tűnt, ő is. Aztán az anyukám odahívott magához, hogy vegyem le a farmerdzsekim. Mire visszaértem, egy csomó osztálytársunk tolongott a libikóka mellett, fel akartak szállni mellé, de ő engem várt. Láttam, hogy Szabolcs nagyon fel akart ülni, így hagytam érvényesülni, és arrébb álltam. Én már úgyis játszottam. De mégis... Milán csalódottan bámult utánam és leszállt a játékról. Lehet, hogy megbántottam, bár nem hiszem. Ez is csak egy dolog lett végül a sok közül, amit nem tudtam megérteni. Ezek után egy májusi kis táborozás alkalmával elmentem a faházuk előtt, erre kiugrott és elkezdte nekem énekelni (már amennyire éneknek lehetett nevezni...) az akkoriban nagyon populáris Mizu? című slágert. Biztos valami fogadás volt, ostoba játék, mint az is, mikor az ablakunkon bekukucskáltak, aztán elszaladtak, mikor megláttuk őket.
Ötödik... nos, abban az évben is valahogyan a barátságunkon kívül is a közelébe kerültem. Pontosan előttem ült. Méghozzá Encivel. Mivel a lány beszélt hozzám (elsőtől kezdve megszeretett, bár ez részemről nem volt kölcsönös), ezért Milán is gyakran hátrafordult, és velem együtt nevetett, ha Enikő valami emeletes baromságot tett vagy mondott. És hiába lettünk felsősök, továbbra is játszottunk. El kellett kapni a másikat, és egy homlokpacsit adni neki. Elfogadott fegyver volt még a kezünkön kívül a vonalzó, valamint a szemüvegtok is. Megjegyzem, egyikünk sem volt szemüveges, de rendszerint kölcsönkértük (az ő esetében elcsórta) okulárés barátainktól a tokot. Ez volt a mi sajátságos, visszagondolva igencsak gyerekes játékunk. Mégis, ha erre a játékra gondolunk, mosolygok, hiszen közben mindig jól éreztem magam. Ahogy a  közelében mindig is.
Remekül elvoltunk. Akkor már biztos voltam benne, hogy szeretem. Már amennyire egy tízéves kislány képes a szerelemre. Az ő kiszemeltjéről különböző pletykák keringtek. Nem törődtem velük. Egészen addig, amíg egy októberi napon tett kirándulás mindent megmagyarázott és az összes ezzel kapcsolatos kételyem elszállt.

2. fejezet

Az emlék hatására mosoly ömlött szét az arcomon, és eszembe jutott, mennyivel jobb volt ártatlan kisgyereknek lenni. Most pedig problémás kamaszokká cseperedtünk. Rájöttem, hogy a kezdetek mindig sokkal szebbek a befejezéseknél, az első napok az utolsóknál. 

Mire idáig eljutottam gondolatmenetemben, addigra beléptünk az ajtón, és az első terem felé vettük az irányt. A gyerekek nyitott ajtóval és felállva vártak minket, így megadva a tiszteletet. Eszembe jutott, hogy ez volt az 1.a terme - a miénk. 

Félénken léptem át a küszöböt, miközben anya kezét egy percre sem engedtem el. Ő cipelte az új tankönyvekkel, füzetekkel teli hátizsákom és tornafelszerelésem. Az évnyitó után elérkezett az első tanítási nap. Bár játékkal a hónom alatt, de akkor már ténylegesen és visszavonhatatlanul iskolás lettem. 

 - Jó napot kívánok! - sietett oda hozzánk a tanár. - Mi már találkoztunk. Nándorné, ugye?

 - Jó napot! Igen, de hívjon csak Ilonának - mosolygott anya. - Ő pedig itt a lányom, Lina. 

 - Ó, igen, láttam az évnyitón, meglepően jól viselkedett, egy szava nem volt - bólintott, majd rám pillantott. - Éva néni vagyok, én foglak tanítani egy ideig. Figyelj, van a falba fúrva fogas, és mindegyik felett áll egy név és az óvodai jel. Keresd meg a sajátod a jel alapján, oda leteheted a pakkodat!

Rövid keresgélés után rábukkantam egy katicára. Ráböktem. 

 - Ez az enyém!

 - Ó, nem-nem, ez egy fiúé, mert zöld, látod? Pirosat keress! - szólt Éva néni. Hamarosan meg is találtam az enyémet. Mint utólag kiderült, Csaninak is katica volt a jele, és talán ennek köszönhetően fonódott össze valamilyen furcsa módon az életünk ebben a 8 évben. - Most menj csak, keress egy szimpatikus helyet is magadnak!

 - Rendben, megyünk - szólt anya, és szemlélgette a terepet. - Mit szólsz az ablak mellett, a harmadik sorban, ott?

 - Jó lesz - biccentettem egy aprót. - De miért nem előrébb? 

 - Az elsősorban látod azt a fiút? Kenderki Patrik. Vad gyerek. Nem akarom, hogy a közelébe menj. 

 - Honnan tudod, hogy rossz? - értetlenkedtem.

 - Az egész város ismeri. Nagyon rossz híre van. Levágta szinte az egész haját az egyik óvó néninek meg hasonlók.
Elborzadtam. Elvégre a felnőttek sebezhetetlennek tűntek akkoriban. 

 - Akkor tényleg jó lesz ez - simítottam meg a pad tetejét, majd leültem a székre. Közben anya kipakolta a tanszereim a padba.
Rövid időn belül érkezett egy másik lány az anyukájával, és a mellettem lévő helyet pécézte ki magának. Leült, egymással szembe fordultunk, és néztük egymást addig, amíg anya a fülembe súgta az új szabályt:

 - Mutatkozz be!

 - Szia, Lina vagyok.

 - Én Enikő. De hívhatsz Encinek.

Mint Milán esetében, vele is ezen a ponton befejeztük a társalgást, amíg a tanóra el nem kezdődött.  

Meg kell mondjam, kissé csalódott voltam, mert azon az első napon semmit nem tanultunk. Persze, a tanárok és az osztálytársak nevein, óvodai jelein (amit máig nem értek, miért beszéltünk meg) kívül. De komolyabb kihívásra számítottam azok alapján, amit eddig hallottam arról a bizonyos, különös iskoláról. 

Kaptunk egy színezőt, amin egy nagyobb fiú kézen fogta a kisebbiket, hátán táskával. Nyilvánvalóan az iskolába kísérte a báty az öccsét. Az elkészült lapokat kitűzték a terem hátsó falán lévő nagy parafatáblára, amin a Munkáink felirat állt. Meglepődtem, hogy ahhoz képest, hogy csak egy színezőről volt szó, nem mindenkinek lett szép az eredmény. 

Időközben mindenki kitette a pad tetejére a magával hozott kis játékot. Aznap én egy plüsscsigát vittem, aminek hátán zöld háza volt. Megdicsérték. 

Emlékszem, milyen viccesek lehettünk egy kívülálló számára, amikor még alig ismertük egymást, már elfelejtettük, ki kicsoda, s hova is tartozik. Ugyanis ha a mosdóban összefutottunk más lányokkal, a kézmosásnál mindig ismétlődő kérdés volt, hogy "A-s vagy b-s vagy?". Aki kedvesnek tűnt, arról általában kiderült, hogy igen, hozzánk jár, a-s. Nos, ez a felállás pár évvel később cseppet megváltozott...

Enikőn kívül hamar összebarátkoztam a mögöttünk ülő szőke és sötétszőke hajú lánnyal, Biankával és Bernadettel. A fiúk közül Milánnal beszéltem pár szót, de később a magas, tejfölszőke hajú Zsombival voltam többet.

Ha a szüneteket nem barátkozással töltöttem, akkor Encivel beszéltem a megjelent 12 táncoló hercegnő című meseről. Lenyűgözte, hogy engem majdnem úgy hívnak, mint az egyik legkisebb hercegnőt, Lillát.  Az iskola befejeztével pont a mesét játszottuk el az udvaron, amíg a szüleinkre vártunk. Azt játszottuk, táncolunk, viszont Enikő  mindig valami más szereplő nevén szólított, amit nem értettem, mert ő végig Lilla maradt. Pedig az én nevem sokkal jobban hasonlított hozzá és nagyon szerettem a karaktert. 

Hamarosan azonban megjöttek a szüleim. Anya és apa. Együtt. 

Nagyon megörültem. Feléjük futottam, s csak sebtében köszöntem el a padtársamtól. Anyáék magukhoz öleltek, megpuszilgattak, és apa felvett a nyakába, úgy vitt haza. Imádtam ott ülni. 

Bár az is lehet, az egész nem is így zajlott. Elvégre olyan régen történt, és olyan kicsi voltam.

De szeretném elhinni, hogy emlékezetem nem csal, és akkor valóban és igazán szerettek azok a gyerekek, akik kamaszokként többségükben megvetettek, kihasználtak, kigúnyoltak, egyszóval sokszor fájdalmasan, mélyen megbántottak. 

Igen, valóban jól esne elhinni.

Az első iskolai nap után

1. fejezet

Lassan lépegettünk, mintha valami gyászmenet lennénk, ami nem is állt olyan távol az eredeti céltól. Hiszen gyászoltunk. Gyászoltuk a sulit, a barátokat, az emlékeket és magunkat is. Elmegyünk, s most búcsúzunk. Eltemetjük ezt az időszakot.

Mivel a sor vége felé állítottak be, a legtöbben már beértek az épületbe, de én még mindig az udvaron toporogtam néhány másik társammal együtt.

 - Jó legyél! - nyomott az arcomra egy-egy puszit még anyu, utoljára átölelt és lesimította a hajamat.

Ott álltam életem első évnyitó ünnepsége előtt, fehér ingben, fekete szoknyában - úgy, ahogy kell. Vártam már az iskolát, izgatott voltam. Bár ez betudható akár annak is, hogy az óvodát szívből gyűlöltem. Leginkább a társaságot. Meg a helyet. Meg úgy általában véve az egészet. Ám végre beállt a változás, és az általános iskolám udvarán gyülekeztem a nővérem és anyukám mellett. Akkor még nem igazán foglalkoztam a többi kisgyerekkel, nem igazán fogtam fel, hogy életem elkövetkezendő 8 évét velük összezárva fogom tölteni. Ki gondolt olyankor már arra?

A leendő osztályfőnököm azelőtt pár perccel szólt nekünk, hogy találjunk magunknak párt, mert hamarosan indulunk a templomba, ahol kezdődik az évnyitó istentisztelet, de anya - szokásához híven - még mindig maga mellett tartott, és milliószor megígértette velem, hogy vigyázzak magamra és figyeljek oda szépen.

Mire hajlandó volt elengedni, addigra szinte az összes többi gyerek kézen fogta a másikat és lassan bandukolni kezdtek. Akit először megláttam, az a sor végén állt. Ráadásul egyedül.

Odaszaladtam hozzá, és rám egyáltalán nem jellemző bátorsággal megragadtam a kezét, majd lóbálni kezdtem. Még most is emlékszem, hogy a hüvelykujján egy színes, vidám ragtapasz piroslott. A kisfiú először az összekulcsolt kezeinkre nézett le, csak aztán pillantott az arcomra. Elmosolyodtam, majd eszembe jutott, mire tanítottak a szüleim. Ha odamész valakihez majd az osztályban, ne felejts el bemutatkozni!

 - Szia! Én Lina vagyok. Téged hogy hívnak?

 - Milánnak - mosolyodott el végre ő is.

Ezzel be is végeztük a beszélgetést, csendben lépegettünk tovább, ezért hátranéztem, és láttam, hogy anyuék nagyon nevetnek valamin, de akkor még nem értettem, micsodán. Integettem egyet, mire hallottam, hogy valami olyasmit mond Laura, hogy lám, máris bepasiztam, az iskola legelső napján. Meg azt is, hogy kiszemeltem magamnak a fellelhető egyik leghelyesebb gyereket.

Na, igen. Igaza volt. Valahogy úgy, valami olyasmi történt ott először az iskola poros udvarán, mikor először találkoztam Bersenyi Milánnal.

Prológus

Körbenéztem az udvaron. Mindenhol ünneplőbe öltözött, vidám, beszélgető társaimat láttam. Mindenki felszabadultnak tűnt, de az én térdem reszketett, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, a fejem pedig fájdalmasan lüktetett. Megigazítottam a matrózblúz szegélyét, a szoknyámat idegesen lesimítgattam.
- 8.a osztály! Sorakozó! Egy-kettő! - hasított a morajba az osztályfőnök hangja.
Akármennyire rosszul éreztem magam, azért a helyemet pillanatokat alatt megtaláltam. Minden készen állt az induláshoz. Illetve, az igazgatóhelyettes most sem bírta ki, hogy ne fontoskodjon, és ne mondjon semmit. A sor elejéről odatipegett hozzánk lehetetlenül magas körömcipőjében, ami miatt az előttem álló fiúktól kapott is pár suttogva elejtett, csípős  megjegyzést. Mögöttem Boti csak felhorkant, mikor megértette szándékát.
 - Gyerekek! Mindenki jól hall? Gondolom, nem. Kénytelen leszek kétszer elmondani, amit akarok - húzta el a száját, aztán megköszörülte torkát. - Szóval, most búcsút vesztek az épülettől, végigvonulunk együtt, egy lélekkel az iskolán, ti most utoljára. Gondoljátok végig, éljétek át újra ezt a szép, együtt töltött nyolc évet. Koncentráljatok az emlékeitekre, amik idefűznek.  Vegyétek ezt komolyan. Már nagyok vagytok, biztosan menni fog az éneklés közben mindez, igaz? Apropó, mindenki tudja ezeket a ballagási dalokat? - pásztázott minket, mire kapott néhány bizonytalan bólintást. - Ajánlom is. Elvárom tőletek. Akkor indulhatunk is - lépdelt vissza sorvezetőnek.
Vettem egy mély levegőt. Itt álltam, pontosan itt, nyolc évvel ezelőtt is, csak akkor még anyába kapaszkodva. Térj vissza a jelenbe, Lina! Mindjárt indulunk, akkor majd lejátszhatod mindazt, ami itt történt, és fontos lehet, hogy megértsd őt. Csak várj nyugodtan - gondoltam magamban. Egy percre megnyugodtam. Boti még egyszer, utoljára előrehajolt, hogy rám vigyorogjon, majd mindenki ráhelyezte jobb kezét az előtte álló vállára. Láttam, hogy a lánc eleje megindul.
Még hallottam, amint Boti rekedtes hangján nekikezd a "Ma reggel útnak indulunk" kezdőénekre, de utána elvesztem az emlékképek örvénylő forgatagaiban.

Tartalom

7 év alatt rengeteg közös emlék gyűlik össze, események, amik összekötnek, nehézzé téve az alapból szomorú, keserű búcsúzást. Nyolcadikban új lányként bekerülni egy közösségbe nehéz dolog. De mi van azzal, aki a saját, megszokott környezetében érzi magát magányosnak, és idegennek?

Nándor Lina, a 14 éves kamaszlány (történetünk főszereplője) a  nyáron megtudja, hogy a legjobb, és egyben egyetlen barátnője elköltözik, és hirtelen nagyon egyedül lesz. Viszont jön egy új lány is az osztályába, és elkezd vele barátkozni. Lassan észreveszi, hogy kik voltak eddig is az igazi barátai, akik eddig is támogatták a saját tudta nélkül, és kik azok, akik mindvégig csak arra törekedtek, a háta mögött miként tudnának neki ártani.

Persze még ott vannak a fiúk is, hogy még bonyolultabbá tegyék az eddig is érdekesnek induló még az utoljára együtt töltött tanévet.

Ha szeretnéd megtudni, hogy jön képbe ide egy enyhén kopaszodó, lelkes testnevelőtanárral előadott cowboy-tánc az egyébként elegánsnak induló farsangon, egy, a táblával háttal ülő diákokkal, és "bekrétaporozott" tanári székkel zajló tanítási nap, és milyen az, amikor "fogas-párbaj", baseball-meccs és zsepidobó verseny üt ki egyszerre az osztályteremben, ne habozz, kövesd figyelemmel a hetenként megjelenő fejezeteket! :)